5. Fejezet - Sokk

Az enyhe szellő simogatja arcbőrömet, miközben meleg kávémat kortyolgatom a teraszomon. Orromon szippantom be a tavaszi virágok friss, édes illatát. Legújabb magazinom első lapjait pásztázom mindeközben várok a telefonhívásra. A fák levelei jobbra-balra mozognak, a leveleiken megtörik a napfény. Körülöttem különböző rovarok zengenek, melyek a növények körül repkednek.
Újból belekortyolok a kávémba, mikor telefonom megszólal. Gyorsan utánakapok és a kijelzőt meg sem nézve húzom el a kis ikont.
- Halló, ön Genevieve Foster? Taylor Lee vagyok.
- Igen, én vagyok.-Felelem a köszönést is kihagyva az izgalomtól.
- Az állással kapcsolatban hívtam, volt pár dolog ami miatt nem magát gondoltuk megfelelőnek..-Mondja közben egy kis szünetet tart ami nekem már kezd elég soknak tűnni.-de a többi elvárásnak kétségtelenül megfelelt. Kérem, hogy kezdésnek jelenjen meg ma délután 4.15-kor a főnöke irodájában.
- Köszönöm szépen, természetesen ott leszek.
Ránézek az órámra, hogy megtudjam mennyi időm van még hátra. 11:30-at mutat. A hálószobámba sétálok, hogy kiválasszam az öltözékem délutánra. Egy feketés árnyalatú farmer és egy fehér ing mellett döntök amire fekete vékony kabátot fogok venni. Irányom a zuhanyzó felé veszem. Beállok a zuhanykabinba és a hűsítő víz cseppjei leperegnek bőrömről. Ujjaimmal hajamba túrok, fejemet fel emelem közben szemeim lehunyom. Magam előtt látom az irodámat, a világos - letisztult - falakat, a fabútorokat, az olvasólámpát ami abnormális módon az asztal szélén fekszik. Elképzelek egy vázát a falra szerelt szekrényen melyben színes virágok sorakoznak és mellette papírok fekszenek rendezetlenül. Nézem, ahogy a főnököm benyit egy tucat papírmunkával a kezében és lerakja a - már így is rendezetlen - asztalra, de én ettől még mosollyal fogadom.
Szemeim kinyitom s kilépek a zuhany alól. A hozzám legközelebb lévő vajszínű törölközőt magam köré csavarom. A hideg kőpadlón papucsommal csoszogva a konyhába megyek. Keresek magamnak egy kis nassolnivalót majd a laptopom az ölembe helyezve ülök bele a fotelbe. Unalmas oldalak sokaságát végiggörgetve várom, hogy teljen az idő.

Hajam egyszerű fonásba befonom néhol kihúzok kis hajszálakat. Arcomra leheletnyi pirosítót viszek, szempilláimon végiggörgetem a spirált. Felveszem a kiválasztott ruháim majd táskám vállamra rakva elhagyom a lakásom. Autóm beindítom s már úton is vagyok.
Ezúttal az épület másik oldalába kell bemennem. Látványvilága teljesen azonos csupán a bejárati ajtó készült más anyagból. Ránézek a fehér falon lévő órára, még van negyed órám. Leülök a közelemben elhelyezkedő székre. Előttem iratokkal a kezükben lévő emberek haladnak el. Keresem köztük Maya-t de nem találom. Felállok s elindulok a lift felé. Miután megnyomom a hívógombot kinyílik a lift ajtaja. Két ember lép ki belőle, s céltudatosan elindulnak az egyik irányba. Beszállok, arccal az ajtó felé, látom ahogy a két férfi jobbra fordul majd eltűnnek a szemem elől. Ekkor az ajtó is becsukódik. Amint elindul a lift, a szívem gyorsabban kezd el verni, mintha kiakarna ugrani a helyéről. A tenyerem izzadni kezd, akárcsak az állásinterjú előtt, s ugyanúgy a nadrágomba törlöm.
A lift megáll. Elindulok kifelé, tudatosan a főnököm irodája felé.
Megállok egy pillanatra. Ismerős alakot látok pár métere tőlem. Szőke haját már távolról is észre lehet venni. Mikor mellé érek köszönök. Felém fordul és mosollyal fogad. Egy üvegajtó előtt áll, nem messze egy hasonló faajtótól, ahol az interjúm volt. Ránéz az órájára, majd megszólal:
- Még van öt perced. Kérsz egy kis teát?
Bólintok majd követni kezdem az ajtó felé. Alig van különbség a két helyiség között, talán ez egy kicsivel nagyobb és az ajtó mindkét oldalán egy-egy hosszú és alacsony szekrény van, melyen egy tálca a teával és a csészékkel. Először nekem tölt, aztán magának.
- Cukrot? - kérdezi mosolyogva.
- Kettő kanállal - válaszolom. Belerakja majd tejet tölt bele. Kortyolok belőle aztán az órámra nézek: negyed öt.
- Mennem kell, sajnálom. - mondom majd a csészével a kezemben sietek ki. A nagy rohanás miatt még a teát is elfelejtettem megköszönni.
Befordulok az egyik folyosón, majd ott balra. Ezen a folyosón ez az egyetlen iroda. A kopogást is kihagyva nyitom ki az ajtót és lépem át a küszöböt. Csak a fekete bőrszék háttámláját látom, mely pár másodperccel később elkezd felém fordulni.
Már szemtől-szemben vagyok vele, a kezem megremeg és a csésze hangos csörömpöléssel csapódik a földnek.