7. Fejezet - Feszültség

Genevieve a sarokban ül és a plafont bámulja. Térdeit felhúzta, kezeit lábai közé ékelte. Igen, megint őt nézem. Sóhajt majd tekintetét a plafonról a földre vezeti.

Súlyomat bal lábamról a jobbra helyezem át. Gondolkodni akarok valamiről, de a fejem teljesen üres és nem jut eszembe semmi. Újból felmordulok, melyre Genvieve rám emeli barna szemeit.

- Inkább ülj le!

Úgy teszek. Vele szembe ülök le, hátamat a hűs falnak támasztom. Még ruhán keresztül is érezni lehet azt a furcsa hideget amely belőle árad, akár egy szellemi érintés. Kiráz a hideg.

- Innen úgy sem szabadulunk egy ideig... - kezdem. - szóval megismerkedhetnénk jobban. - Rámosolygok.

- Szerintem már eleget ismerkedtünk - gúnyosan rám mosolyog.

- Genevieve - próbálom jobb benyomásra bírni. - Mi bajod lehet, ha velem vagy.

Gondolkodást tettet.

- Rád hallgattam - kezdi nyugodtan - és egy rohadt liftbe ragadtunk, akár órákra! - szinte már kiabál. Feszült és dühös, ezt kitudom következtetni a heves levegővételéről. Mellkasa gyorsan emelkedik, s már-már hallom szíve dobbanását.

- Önző vagy Genevieve - mondom a földet bámulva.

- Miért? - szemeit rögtön rám szegezi. 

- Mert minden percet magadnak akarsz. - Nadrágomat piszkálom.

- Mindenki akar valamit - engem néz még mindig, kitartóan, mintha azt akarná, hogy visszanézzek rá. 

- Te mit? - ezúttal rá tekintek. 

- Vissza akarom kapni az elvesztegetett perceim, és azt akarom, hogy megértsd az érzéseim. - Halkan mondja ki a szavakat. 

- Nem kaphatsz meg mindent. - Újra a nadrágom kezdem el piszkálni. 

Szemem sarkából látom, hogy még mindig engem vizslat. Felvonom a szemöldököm.

- Akarsz valamit?

- Most komolyan? - hangja feszültségről árulkodik. - Louis, most komolyan ez a válaszod? Nem kaphatok meg mindent?
Becsukom a szemem, várva, hogy folytassa, de nem teszi.
- Nem tudom mit mondhatnék - válaszolom. Erősen gondolkozom, viszont semmi használható nincs a fejemben.
- Honnan is tudhatnád?! Fogalmad sincs mit érzek.
Már kezd melegebb lenni a liftben ezért leveszem az öltönyömet és magam mellé rakom, majd feltűröm ingem ujját. Genevieve is követi példámat. Dzsekijét ledobja maga mellé, és nem tudom eldönteni, hogy a feszültség miatt. Tekintetem elkalandozik áttetsző pólója hatására, viszont túl sokáig.
- Ne bámuld a melleim! - szólal meg.
- De én nem is... - kezdem, aztán eszembe jut: miért hazudjak, ha úgy is észrevette? - Jól van.
Beharapja alsó ajkát. Zaklatottan kezdek el feszengeni, mintha kinőttem volna a saját testem. Szemeim inkább a plafonra vándorolnak és próbálom Genevieve-t kizárni a gondolataimból. Gondolkozni kezdek. Vajon hány órája lehetünk már itt, összezárva? Nem tudom pontosan mikor kerültünk ide, ahogy azt sem hányszor gondoltam arra, hogy megcsókolom.
Hangokat hallok. Érzem, ahogy indulni kezd a lift, kicsit rázkódva majd egyre egyenletesebben. Egymásra pillantunk, tekintetünk örömöt sugároz. Nem is tudom mit érzek pontosan, talán lett volna alkalmam közelebb kerülni hozzá.
Mindketten felállunk, kezünkben a kabátjainkkal. Kinyílik az ajtó és egyszerre lépünk ki rajta. Genevievre mosolygok, majd elindulok éppen az ellenkező irányba mint ő.