5. Fejezet - Sokk

Az enyhe szellő simogatja arcbőrömet, miközben meleg kávémat kortyolgatom a teraszomon. Orromon szippantom be a tavaszi virágok friss, édes illatát. Legújabb magazinom első lapjait pásztázom mindeközben várok a telefonhívásra. A fák levelei jobbra-balra mozognak, a leveleiken megtörik a napfény. Körülöttem különböző rovarok zengenek, melyek a növények körül repkednek.
Újból belekortyolok a kávémba, mikor telefonom megszólal. Gyorsan utánakapok és a kijelzőt meg sem nézve húzom el a kis ikont.
- Halló, ön Genevieve Foster? Taylor Lee vagyok.
- Igen, én vagyok.-Felelem a köszönést is kihagyva az izgalomtól.
- Az állással kapcsolatban hívtam, volt pár dolog ami miatt nem magát gondoltuk megfelelőnek..-Mondja közben egy kis szünetet tart ami nekem már kezd elég soknak tűnni.-de a többi elvárásnak kétségtelenül megfelelt. Kérem, hogy kezdésnek jelenjen meg ma délután 4.15-kor a főnöke irodájában.
- Köszönöm szépen, természetesen ott leszek.
Ránézek az órámra, hogy megtudjam mennyi időm van még hátra. 11:30-at mutat. A hálószobámba sétálok, hogy kiválasszam az öltözékem délutánra. Egy feketés árnyalatú farmer és egy fehér ing mellett döntök amire fekete vékony kabátot fogok venni. Irányom a zuhanyzó felé veszem. Beállok a zuhanykabinba és a hűsítő víz cseppjei leperegnek bőrömről. Ujjaimmal hajamba túrok, fejemet fel emelem közben szemeim lehunyom. Magam előtt látom az irodámat, a világos - letisztult - falakat, a fabútorokat, az olvasólámpát ami abnormális módon az asztal szélén fekszik. Elképzelek egy vázát a falra szerelt szekrényen melyben színes virágok sorakoznak és mellette papírok fekszenek rendezetlenül. Nézem, ahogy a főnököm benyit egy tucat papírmunkával a kezében és lerakja a - már így is rendezetlen - asztalra, de én ettől még mosollyal fogadom.
Szemeim kinyitom s kilépek a zuhany alól. A hozzám legközelebb lévő vajszínű törölközőt magam köré csavarom. A hideg kőpadlón papucsommal csoszogva a konyhába megyek. Keresek magamnak egy kis nassolnivalót majd a laptopom az ölembe helyezve ülök bele a fotelbe. Unalmas oldalak sokaságát végiggörgetve várom, hogy teljen az idő.

Hajam egyszerű fonásba befonom néhol kihúzok kis hajszálakat. Arcomra leheletnyi pirosítót viszek, szempilláimon végiggörgetem a spirált. Felveszem a kiválasztott ruháim majd táskám vállamra rakva elhagyom a lakásom. Autóm beindítom s már úton is vagyok.
Ezúttal az épület másik oldalába kell bemennem. Látványvilága teljesen azonos csupán a bejárati ajtó készült más anyagból. Ránézek a fehér falon lévő órára, még van negyed órám. Leülök a közelemben elhelyezkedő székre. Előttem iratokkal a kezükben lévő emberek haladnak el. Keresem köztük Maya-t de nem találom. Felállok s elindulok a lift felé. Miután megnyomom a hívógombot kinyílik a lift ajtaja. Két ember lép ki belőle, s céltudatosan elindulnak az egyik irányba. Beszállok, arccal az ajtó felé, látom ahogy a két férfi jobbra fordul majd eltűnnek a szemem elől. Ekkor az ajtó is becsukódik. Amint elindul a lift, a szívem gyorsabban kezd el verni, mintha kiakarna ugrani a helyéről. A tenyerem izzadni kezd, akárcsak az állásinterjú előtt, s ugyanúgy a nadrágomba törlöm.
A lift megáll. Elindulok kifelé, tudatosan a főnököm irodája felé.
Megállok egy pillanatra. Ismerős alakot látok pár métere tőlem. Szőke haját már távolról is észre lehet venni. Mikor mellé érek köszönök. Felém fordul és mosollyal fogad. Egy üvegajtó előtt áll, nem messze egy hasonló faajtótól, ahol az interjúm volt. Ránéz az órájára, majd megszólal:
- Még van öt perced. Kérsz egy kis teát?
Bólintok majd követni kezdem az ajtó felé. Alig van különbség a két helyiség között, talán ez egy kicsivel nagyobb és az ajtó mindkét oldalán egy-egy hosszú és alacsony szekrény van, melyen egy tálca a teával és a csészékkel. Először nekem tölt, aztán magának.
- Cukrot? - kérdezi mosolyogva.
- Kettő kanállal - válaszolom. Belerakja majd tejet tölt bele. Kortyolok belőle aztán az órámra nézek: negyed öt.
- Mennem kell, sajnálom. - mondom majd a csészével a kezemben sietek ki. A nagy rohanás miatt még a teát is elfelejtettem megköszönni.
Befordulok az egyik folyosón, majd ott balra. Ezen a folyosón ez az egyetlen iroda. A kopogást is kihagyva nyitom ki az ajtót és lépem át a küszöböt. Csak a fekete bőrszék háttámláját látom, mely pár másodperccel később elkezd felém fordulni.
Már szemtől-szemben vagyok vele, a kezem megremeg és a csésze hangos csörömpöléssel csapódik a földnek.

4. fejezet - Állásinterjú

A cipőm felveri a vizet a nadrágomra. A tegnapi eső pocsolyái elszórva látszanak a füvön és a járda mélyedéseiben. Gyorsan haladok előre.
Elmegyek egy fekete kerítés előtt, s ekkor látom az óriási épületet, amelybe hamarosan belépek. Az építmény előtt virágzó fák állnak, körülötte a fű zölddel, s a hozzá tartozó kertben különböző virágok nyílnak.
Kinyitom a kaput és bemegyek rajta, szinte már futva. A bejárati ajtó tömött fából készült s előtte egy fehér kőlépcső van. Mikor beérek óriási tér fogad. A széles sáv mindkét végén irodák vannak, a falak fehérek, az altajaik üvegből vannak amikhez egy kis redőny tartozik. Végigsétálok a folyóson és jobbra fordulok a végén egyenesen egy lifthez. Megnyomom a hívógombot s várok. Pár másodperc múlva megáll mögöttem egy tökéletesre fésült hajú férfi és egy hosszú - vörös - hajú nő.
- Ahhoz képest, hogy milyen szép az épület, a liftek nagyon lassúak. - Mondja, kissé humoros hangot megütve. Csak bólogatásra telik tőlem. - Új munka? - kérdezi.
- Állásinterjú. - Válaszolom a cipőmet bámulva. Hallom ahogy megérkezik a lift. Kinyitódik az ajtó majd mindhárman bemegyünk.
- Egyébként Maya vagyok - felém nyújtja a kezét melyet rögtön elfogadok.
- Genevieve.
Csendben várom, hogy felérjen a lift, közben a szívem jobban dobog a normálisnál és izzad a tenyerem. Mikor megáll a térdeim megremegnek s kétségbeesett fejjel indulok el a megfelelő ajtóhoz. Az egyik sarokban helyezkedik el, csak az ajtó látszik, ami a többivel ellentétben világos fából készült. Kopogni akarok, de ekkor kinyitódik. Egy nő lép ki, épp telefonál, s közben a kezével befelé mutat. Szőke a haja, a válláig ér, a ruhája hivatalos és tűsarkú cipőt visel. Bemegyek és megállok a kanapé mellett, amely az iroda közepén helyezkedik el. A tér hatalmas, szinte ellehet veszni benne. Előttem egy óriási panoráma ablak van, az épületeken megtörik a napfény ezzel csodálatosan bevilágítva a helyiséget.
- Üljön le, kérem. - elém lépdel és helyet foglal velem szemben. - Taylor Lee vagyok.
- Genevieve Foster - kezet fogok vele, majd rámosolygok.
Egy egyenruhás nő érkezik felénk, tálcával a kezében. Lerakja, Taylor halkan megköszöni, majd a titkárnő tovább megy.
- Teát? - egy kis csészét nyújt felém, melybe az imént rakott cukrot s öntött bele tejet.
- Köszönöm - elveszem s belekortyolok. Elkészíti a sajátját is, majd az ujjait összekulcsolja a térdénél.
- Nos, ez lesz az első igazi munkahelye, ugye?
- Igen.
- Mit szeretne elérni az életben? - lassan és nyugodtan teszi fel a kérdést.
- Szeretnék nagyra értékelt újságíró lenni, majd egyszer egy saját céget alapítani. Egy önálló magazint kiadni. - Ez igazán gyenge kezdés volt. Próbálok nyugodt maradni.
- Mit gondol, milyen a munkastílusa?
- Gyakran elmerülök a részletekben, próbálkozok a valóságra törekedni és... - félbeszakít.
- És, ha a valóság nem elég jó ahhoz, hogy megfogja az embereket? - elgondolkozom miközben a teámba kortyolok.
- Akkor természetesen szükség van egy kis csúsztatásra. - Mondom magabiztosan mosolyogva, holott nem így gondolom.
Még rengeteg más és ehhez hasonló kérdést tett fel, mire végeztünk.
- Az eredményről holnap este, esetleg holnapután reggel értesítjük.
- Rendben
Felállok és az ajtóhoz megyek. Kifelé menet megköszönöm a teát még egyszer majd a lift felé veszem az irányt. Dobogok a lábammal ahogy a felvonót várom. Körülbelül fél perc elteltével érkezik meg. Amint kinyitódik az ajtó az emberek rögtön kisietnek, kivéve Mayát aki nekem ütközik.
- Dolgozni kéne mennem, de azt hiszem van annyi időm, hogy meghallgassalak. - Mondja mosolyogva, s beszállunk a liftbe együtt. Elmesélem neki a kérdéseket, a válaszaimat és a véleményemet a végéről.

3. Fejezet - Könnyed tavaszi zivatar

                                           *Pár nappal később*

A hóka árnyalatú kényelmes kanapéra helyezem magam. A televíziót bekapcsolva váltogatom a csatornák sokaságát. Egyik sem tűnik érdekesnek. A gondolataim is teljesen másról hangoznak. Fejemet hátrahajtom a kanapé puha felületére és szemeim lehunyom. A gondolatok ugyanúgy bennem maradnak, s így most már képpé alakulnak. Egy lányt látok aki tenyereibe temeti arcát és keservesen zokog - talán miattam - utána rám néz. Arca piros a szemeivel együtt. Genevieve az. Hangosan sóhajtok és felnyitom a szemhéjaim, hogy végett vehessek ennek a látványnak. Nyakamon mintha még mindig érezném puha ajkait, s finom levendula illatát amit annyiszor szippantottam be orromon azon az estén. De ezt is csak a képzeletem alkotja. Magatehetetlennek gondolom magam, sőt talán az is vagyok.
Az elkeseredettségemet düh váltja fel. Hevesen felállok és nekivágom a távirányítót a dohányzóasztalnak. Kiviharzok az utcára. Sötét felhők gyülekeznek az égen és dörögni kezd. A szél feltámad, s az eső pityeregni kezd, mely egyre és egyre csak gyorsabb. A pólómon vízcseppek nyomai látszódnak és érzem ahogy testemet átfagyasztják.
Hirtelen egy kellemetlen érzés furdal az oldalamba. Elnézést kér majd tovább indul, de aztán megtorpan.
- Louis! - kiált fel. Kourtney az. Már rengeteg éve vagyunk barátok, s már egy jó ideje húgomként tekintek rá. Rég láttam, talán két-három hónapja. Hosszú haját a vízcseppek olyannyira eláztatták, hogy haja teljesen egyenes lett. Egy esőcsepp esik a szeme alá amely végiggurul az orcáján, ezért olyan mintha sírna.
- Szia. - Köszönök, talán túl nyersen mint akartam.
- Nem tűnsz valami boldognak
- Mert nem is vagyok az - vágom rá.
- Ó.
Megfogja a karomat és egy fedett területre húz. A tér parkszerű: fű borítja és padok helyezkednek el a közelben. Mindössze egy tetőszerűség fedi, mely már rozsdásodik, s a rajta levő lyukakon becsöpög az eső. Kourtney egy közeli pad felé vonszol majd leül rá. Követem a példáját.
- Mesélj! - mosolyra húzza a száját, de tudom, hogy valójában igenis aggódik miattam. Szóra nyitom a számat és csak ekkor veszem észre, hogy mennyit változott a legutóbbi találkozásunk óta s, hogy mennyire gyönyörű. A nap gyenge sugara rávilágít az arcára így kiemeli a szeplőket, s hajáról is lecsöpögtek már az esőcseppek ezzel újból gesztenyebarnának látszik. Világoskék szeme megcsillan, pupillája összeszűkül.
- Szerintem semmi értelme mesélnem erről - nem akarom elmondani neki. Nem akarom, hogy eltávolodjon tőlem. Tudja milyen vagyok és ő az egyetlen akivel megosztom a dolgaimat vagy a titkaimat. Megbízok benne, de erről semmiképpen sem szeretnék beszélni vele, ha lehet. Felszalad az egyik szemöldöke.
- Ne csináld Louis - hangja halk. Sóhajtok.
- Nem akarom elmesélni.
- Tudom, hogy mit csináltál! - csattan. - Csak azt mond meg, hogy egyáltalán miért bánt ez? Mióta érdekelnek mások érzései?
- Mert szerelmes vagyok. - Mondom ki halkan, talán abban reménykedve, hogy nem hallja meg.
- Szerelmes? - kérdezi. - Nálad a szerelem szó szöges ellentétben van a valódi jelentésével.
- Mert, hogy nekem nem lehetnek érzéseim? - felemelem a hangomat. - Értem. Mert én csak egy nőcsábász vagyok aki nem törődik mások érzéseivel semmilyen körülmények között sem. - Felelem ingerülten.
- Igen. - Vágja rá. Meglep amit mond. Felállok és elviharzok onnan. - Azaz nem. Nem úgy értettem - kiáltja utánam.
Késő bánat. 
Azért jöttem ki, hogy lenyugodjak és elfelejtsek mindent, hacsak egy kis időre is. És most talán dühösebb vagyok mint voltam. Pontosabban inkább csalódott, esetleg szomorú, vagy az érzések keverednek bennem. Nem tudom.
Érzem a vizes járda illatát és a fűét. Már nem esik, de a felhők még nem tűntek el teljesen az égről. Csak egy könnyed tavaszi zivatar volt.

 Ui.: Köszönjük a négy feliratkozót és az első részhez érkezett kommentet! Nagyon örülünk, hogy már a második résznél négy feliratkozót tudhatunk magunkénak.:) 
Illetve a részek körülbelül ilyen gyorsaságban fognak jönni, reméljük nem baj. 
Utólag még annyit, hogy a díjakat innen is köszönjük és igyekszünk megcsinálni őket:) 

2. fejezet - Szerencsétlen

A lágy napsugarak utat törnek maguknak a redőnyön át. Kinyitom szemeimet. A falon kör alakú, fekete árnyak vannak, melyeket a  - redőnyön levő - aprócska lyukakon áthatoló sugarak okoznak.
A fejem sajog, mintha ketté akarnák törni és úgy észlelem, hogy sohasem múlik el ez az érzés.
Fejemet elfordítom, tekintetemet a férfira szegezem aki a szekrénynél áll. A ruhakupacot forgatja át, majd előveszi nadrágját. Felvonom a szemöldököm.
- Hova mész? - kérdezem. Könyökömet a párnámra teszem és tenyerem közé fogom államat.
- Haza. - Válaszolja rám se nézve.
- Miért?
Keserűen nevet fel. Övét becsatolja majd rám néz. 
- Kicsim - kezdi. - Ugye nem hiszed, hogy bármi komoly is lehetne közöttünk? - kérdezi szárazon. Szemeim elkerekednek. Ajkaim remegni kezdenek, ám nem a sírástól, hanem a dühtől.
- Szóval csak kihasználtál? - a kérdés inkább kijelentésnek hangzik. - Szóval leitattál, hogy lefeküdjek veled? - még nem kiabálok, csöndesen kérdezem, jóllehet a düh és az indulat ott fortyog a bensőmben, de a csalódottság még inkább, s ez elnyomja. Mintha két vadállat felébredt volna és ott küzdött volna a lelkemben: a csalódás és a harag. Sírni akarok mert attól megkönnyebbülnék, de akárhogy akarok nem tudok könnyeket kicsalni a szememből.
- Akkora egy barom vagy! - most már kiabálok. -  Anny...
Félbeszakít.
- Rohadtul nem érdekelnek az érzéseid! - úgy mondja ki, mintha mérget köpne.
Pólóját gyorsan felveszi, majd kicsapva az ajtót lesiet. Még mindig sokk alatt állok és ott cseng a fejemben: nem érdekelnek az érzéseid. Akárcsak mérget ettem volna, úgy hat ez a mondat: szépen lassan, egészen addig míg meg nem öli az embert.
Lépteit hallom a lépcsőn, majd az ajtó csapódását és végül - pár perc múlva - egy autó fékezését. Már nem figyelek rá, csak magamra és a bensőmben dúló háborúra. Végül elsírom magam. Először csak halkan, majd egyre hangosabban míg végül zokogássá nem alakul. Fejemet a párnába temetem, a vállam rázkódik és vele együtt az egész testem.

***

Fejem belefájdul a sok sírásban, tehetetlennek érzem magam. A tükröm elé lépkedve nézek szembe a tükörképemmel. Mintha nem is én magam lennék, pedig igen. Szemeim pirosak, és arcom sápadt. Magamra húzok egy lenge ruhát, majd elhagyom a lakásom. Kezeimet zsebre teszem mikor a lépcső végére érek. Az ajtót kinyitva világosság terül elém. Bőröm libabőrös lesz pedig nincs hideg. Fejemet lehajtva indulok el egyenesen, nem törődve a külvilággal. Olyannak érzem magam mint az a papír amit a dalszövegírók a többi közé dobnak mert nem tetszik nekik amit írtak.
Körülöttem minden nyugodt, a szellő felém fújja a virágok kellemes illatát, viszont egyre inkább érzem úgy, hogy minden ellenem van. A madarak csicsergése, a fák virágain zümmögő méhek, a lágy szellő. Mintha mind azt mondanák: Szerencsétlen. Túlságosan is magával ragadott és túlságosan megbíztam benne elsőre. Csakhogy még mindig magam előtt látom gyönyörű kék szemeit és bozontos haját. Mintha valamiféle nyomda lenne, melyet belenyomtak az emlékezetembe.
Sohasem hittem volna, hogy valaki valaha ennyire össze tud majd törni. Mintha csak egy repedt váza lettem volna, melyet most egy érintéssel, egy mondattal, egy szóval törtek össze. Az utolsó csepp a vázában: darabokra törik, a víz vízesésként zúdul ki belőle, eláztatja az asztalt és a rajta levő textilt, míg a virágok szomjasan hevernek a törött darabokon vagy a földön, s hamarosan életüket vesztik.

***

 Egy parkba érek. Leülök a legközelebbi padra úgy, hogy a lábamat rátudjam rakni. Oldalammal a padtámlának dőlök, lábamat felhúzom és kezeim beékelem a térdeim közé. Pilláimat hosszasan hunyom le, remélve, hogy ezzel minden feszültség távozik majd a testemből. 

Tévedek. 

Így inkább elkezdek kutatni a táskámba valami után ami megnyugtatna. Kezembe akad egy könyv. Már régi, a borítója kopott és szakadt, a sarkai be vannak horpadva. Végig simítom az ujjaim a címén. Kinyitom. Belelapozok és látom, hogy néhány oldal ki van szakítva esetleg csak kis darabok a sarkából. Fogalmam sincs miért tartottam meg vagy egyáltalán miért hoztam magammal. Visszalapozok az elejére, s olvasni kezdek. 
Sietve lépkedtem, lábaim alig bírták a tempót. Fogalmam sem volt hova tartok csak minél hamarabb elakartam tűnni innen...

1. fejezet - Derűs hazugság

Egy fekete  - köldökömig érő – szoknyát egy fehér top társaságában viselek, s rá farmerkabátot veszek. Hullámos tincseim hagyom hátamra omlani és arcomra natúr sminket viszek fel.

Kisétálok autómhoz. Piros színe megcsillan a lemenő nap fényében. Ujjaimat végigvezetem a külsején. A vöröslő fényárban tündököl a vágtató ló szimbóluma ezzel különböző játékos színt adva neki. Jobb oldalra érek és beülök a volán mögé. A kormányon is megtalálható a paripa emblémája. A fekete bőrülésbe kényelmesen simul bele testem.  A slusszkulcsot behelyezem a helyére és elfordítom. Sebességbe teszem az autót és a motor felberreg.

Fekete épület elé parkolok. Két emeletnyi magas, ablakaiból színes – össze-vissza cikázó – fények szűrődnek ki. Az ajtó előtt virágok sorakoznak és a rájuk irányított kinti lámpák árnyékot vetnek rájuk. Belépek az épületbe. A szemem a sötéthez szokott így hunyorognom kell mikor egy-egy fénycsóva a szemembe világít. Az emberek felszabadultan táncolnak a parkett közepén, néhányan a pultoknál ülnek, s fogyasztják italukat. Leülök az egyikhez.

- Egy pohár tequila-t! – utasítom a pultost, aki rögtön hozzá is lát.

Pár perc múlva az ital elém kerül, s azonnal bele is kortyolok. Miközben ízlelgetem az italomat egy  férfi bámul engem. Nem kell odanéznem, hogy lássam. Tekintete perzsel, szinte átfúrja a bőröm. A hangos zene ellenére is hallom lépteit ahogy felém közeledik. Leül a mellettem levő bárszékre és egy mosolyt küld felém, melyet reflexszerűen viszonzok. Szívem hevesen ver. Elég távolság van kettőnk között, de így is túl közelinek tartom. Rendel egy italt, majd rám néz. Belekortyolok a koktélomba és a pohár mögül nézem tevékenykedését. Csak ekkor veszem észre mennyire is jól nézz ki. Haja bozontos, középbarna színű, arca egy kicsit borostás és fogsora szabályos. Öltözete egyszerű, csupán egy fekete csőfarmert és egy fehér mintás pólót visel egy farmerdzseki társaságában melynek ujját felhajtotta a könyökéig.

-Mi a neved? – kérdezi és az italát ajkaihoz emeli, ám tekintetét ez ideáig se veszi le rólam.

- Genevieve Foster. – Válaszolom.

- Louis Tomlinson.- Mosolyog rám és kezét felém nyújtja, melyet el is fogadok.

Italom utolsó kortyát is elfogyasztom, ezzel újra magamra vonva figyelmét. Szeme kéken csillan meg az éppen felénk irányuló reflektor fényében. Felső ajka vékony míg az alsó teltebb. Újabb italt rendel viszont ez alkalommal felém nyújtja. Próbálok mosolyt erőltetni arcomra és egy halk „köszönöm”-öt mondok. Elfogadom az italt és belekortyolok. Nem akarok részeg lenni. Tudom, hogy nem bírom az italt, s egy-két pohár koktélnál többet nem is akartam inni.

Az erős ital égeti a torkomat.  Louis a tenyerét combomra simítja, hosszú ujjai hidegek. Szívem rögtön gyorsan kezd el dobogni, mintha kiakarna szakadni a mellkasomból. Tenyerem izzad és nem tudom eldönteni, hogy melegem van e vagy fázok. Teljesen leblokkolok hirtelen közeledése miatt. 

Újabb és újabb italokkal szolgál melyeket muszáj voltam elfogadni. Érzem, ahogyan az alkohol végigmarja a torkomat, ám most már kellemes érzéssel tölt el és gyomrom helyett az agyam felé vándorol a káros ital.

Hirtelen feláll és megragadja felkaromat. Részegen nevetek fel, s követem. Ő nem ittas. Tekintete józanságról árulkodik, s három pohárnál többet nem is fogyasztott.

A táncoló tömeg közepébe húz és magához vonja testem. Forró leheletét érzem nyakamon. Kezét csípőmre helyezi és a vad zene ritmusára kezdünk el táncolni. Képtelen vagyok kontrollálni magam, az ital túlságosan is megtette hatását.  Mi ütött belém? – kérdezem önmagamtól, viszont nem tudok elmerülni gondolataimban. Állkapcsomat gyöngéden ragadja meg hüvelyk- és mutatóujjával, majd száját enyémhez illeszti. Kellemes érzés fog meg és hirtelen még többet akarok tőle. Kezeimet tarkóján kulcsolom össze és beletúrok hajába. Louis szakítja meg csókunkat. Homlokát enyémének dönti és lágyan elmosolyodik.

Kezemet megfogja és elkezd kivezetni a helyiségből. Embereket lök arrébb, hogy mihamarabb kijussunk a szórakozóhelyből. A járda végén megáll és szétnéz.

- Melyik a te autód? – kérdezi. – Hazaviszlek. Szükséged van rá.

Hangja gondoskodó, de tisztában vagyok azzal, hogy többet akar. Ahogy én is. Rámutatok a Mustangomra és elkezdek a jármű felé sétálni. Egy ideig meglepődöttnek látszik viszont utána követ. Beül a volán mögé. Odaadom neki a slusszkulcsot, melyet azonnal be is helyez a kulcslyukba. A motort beindítja és sebességbe teszi az autót. A biztonsági öv után nyúlok, s bekötöm magam így testem újra a simogató anyagba simul. A jármű lámpája tökéletesen világítja meg előttünk az utat, a rovarok össze-vissza repkednek el előtte.

A gépkocsi lefékez és Louis gyorsan száll ki belőle. Jobban szemügyre veszem az épületet s a környezetét, viszont rá kell jönnöm, hogy otthon vagyok. Honnan tudta mindezt? Megrémiszt a tudat, hogy tudja hol lakom, viszont a vágyat, hogy vele legyek ez se csillapítja.

Belépünk az ajtón, majd becsukom azt magam mögött. Finoman nyom a falnak, kezeit a csípőmön tartja. Ajkait enyémre illeszti s finoman kezd el csókolni. Ujjaimmal hajába túrok, majd tarkóján kulcsolom össze.

Még sosem kívántam ennyire senkit.